1. A tárgyalás

Élményekkel fűszerezett szép estét kívánok! :)

Innovációs (legalábbis nemigen olvastam még ilyen lélegzetvételű történetet…) történetformulát hoztam létre nektek. Firkálmányom sztorija szerint Draco-t „megfosztják” varázserejétől kisebb-nagyobb múltbéli bűntettek miatt. Segítőjeként Hermione-t nevezik ki. Többet nem is mondok (írok), ha érdekel, olvasd el!

Üdv.: Eny

Ui.: A látható nyomokat kérek az iromány alá. Köszönöm. :)

~A fejezetet Draco meséli~

Eljött hát ez a nap is. Idegesen mászkáltam a Mágiaügyi Minisztérium folyosóján. Vagyis, az egyik tárgyalóterem ajtaja előtt toporogtam. Felettem „pár” dementor úszkált a levegőben. Hát, ja. Amint ideértem, éreztem, hogy a maradék elszántságom és reményem tovainalt az ereimből. A hatalmas, szépen faragott tölgyfaajtó előtt két varázsló állt. Mindketten a pálcájukat szorongatták. A hosszú, sötétszürke talár és a hozzá illő, ugyane színű süveg elengedhetetlen. Gondolatban elfintorodtam. Olyan ronda ez a szín… Igazán újíthatnának. Mindegy.

Az egyik őr (akik szerintem teljesen feleslegesek, mert minimum 20 dementor úszkál felettem!) nyakigláb, barna hajú és szemű, vékony férfi volt. Úgy koncentrált, mintha valami fontos tesztet kellene kitöltenie… Pff… A másik alacsony, köpcös, kopasz. Egyedüli szőrzete a szája fölötti kis egérpiszok. Ő csak bambán bámult maga elé. Nos, igen megterhelő munkájuk van.

A hatalmas ajtó feltárult. A két balfék hozzám sietett, és nem túl finoman megragadták két karom, két oldalról. Durván belökdöstek a terembe. Belenyomtak egy régi, kopott fa székbe. Alig hogy megmozdultam volna, csuklóimat nehéz vasláncok szorították a karfához.

Felpillantottam, majd körbenéztem. Sok ismerős arcot láttam, nem feltétlenül nekem kedveseket. Mellettem a varázslótanács tagjai sorakoztak. Mögöttem ültek a tanúk, többek között Potter, aki közömbös, rideg arccal bámult rám, Granger, aki szemmel láthatóan halálosan ideges volt, és persze Weasley-patkány is itt volt. Megvető, undorodó fintort villantott, majd elfordult.

Megkondult a mágiaügyi miniszter mély, dörmögő hangja.

- Draco Malfoy, 19 éves auror gyakornok, hol tartózkodott 2007. december 26-án?

- A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában – feleltem.

- Miért nem utazott haza a szünetben? – kérdezte.

- Mert… Mert a szüleim halálfaló-konferenciára voltak hivatalosak.

- Igaz, hogy terrorban tartotta a mugliszületésűeket?

- Igen, de…

- Igaz, hogy megkínzott három mugliszületésű diákot ezen a napon? – vágott a szavamba.

- Nem egészen…

- Igaz, hogy e diákok közé tarozik Tony Parker, Tom Smith és Hermione Granger?

Hatalmasat sóhajtottam. Nem lesz könnyű menet. Főleg, ha nem hagyják végigmondani a mondataim.

- Igen - feleltem.

- Rendben. Hölgyeké az elsőbbség, szólítom a tanúk padjára Hermione Grangert.

Rápillantottam Grangerre. Láttam, ahogy remegő tagokkal felállt. A tanúk padjához sétált, leült és sóhajtott egyet.

- Miss Granger, elmesélné, mi történt azon a napon?

- Persze – felelte remegő hangon, majd egy nyelés után belefogott a történetbe. – Azon az estén vacsora után, mint mindig, lementem a könyvtárba. Visszafelé menet közben egy erős ütést éreztem a tarkómon. Nem is ütést… Biztosan egy átok volt. Megfordultam, de nem láttam senkit. Másodperceken belül elájultam. Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen. Egy kis, sötét szobában ébredtem fel egy ágyon fekve. Megpróbáltam felkelni, de a kezeim és a bokáim ki voltak kötve. Theodore Nott állt az ágyam mellett. Egy tőrt forgatott az ujjai között. Információkat akart tudni Harryről és a rendről. Én nem mondtam semmit, ezért ő szépen lassan végighúzta a pengét a jobb alkaromon. Szörnyen fájt, sikítozni kezdtem. Ez, azt hiszem, háromszor ismétlődött meg. Ekkor Malfoyt láttam meg az egyik sarokból felénk lépkedve. Leintette Nottot, aki engedelmeskedve kiment a szobából. Draco Malfoy lekötötte a csomókat a végtagjaimról, és a kezembe nyomott egy „fájdalomcsillapító főzet” feliratú fiolát. Bekötötte az erősen vérző kezemet. Amikor végzett azt mondta, hogy menjek el. De én le voltam fagyva a döbbenettől. Ő rám kiáltott, hogy menjek már. És én elmentem…

Szavait pár másodperces csönd fogadta. Granger szája széle remegett, könnyek szöktek a szemébe. Mielőtt elbőgte volna magát, megszólalt miniszter úr.

- Köszönjük, Miss Granger. Szólítom a tanúk padjára Tony Parkert.

Parker hugrabugos, (természetesen) sárvérű fiú volt. Ha jól emlékszem epedeztek érte a lányok, évfolyam első volt. Helyesbítek, évfolyam második… Granger után. Mostanra már annyira nem népszerű, egy baleset után „kicsit” összeroncsolódott az arcberendezése. Ő is hasonló dolgokat mondott, mint az előtte szóló, annyi különbséggel, hogy Nott őt nem kihallgatás céljából kínozta, hanem csak mókából.

Ezután következett Smith. Ő mardekáros volt, egyel alattunk járt. Sárvérű, idegesítő okostojás, aki mindenkit kioktatott. Elég ennyit mondanom. Ő „csak” összebalhézott Nottal. Úgyszólván ártatlan volt… Mint a többiek is… De ő más volt. Gyűlölt engem. Nem tudom miért (mondjuk lehetett rá bőven oka). Ő ellenem szavazott. Azt vallotta, hogy én nem akadályoztam meg a kínzását. Igazából csak elájult, mikor kiküldtem a tohonyát.

- Renben, köszönjük Mr. Smith. fáradjon a helyére – mondta a mágiaügyi miniszter. - A varázslótanács meghozta a döntést?

A varázslótanács elnöke aprót biccentett. Egy darab pergament szorongatott. Felállt, majd mély, határozott hangon megszólalt:

- Draco Malfoy a Parker-Smith-Granger ügyben kínzásban… Nem bűnös.

Már éppen felsóhajtottam volna, amikor folytatta:

- Bűnrészességben… Bűnös – mondta, majd, mint egy jóllakott tízéves, vigyorral a pofáján lehuppant a helyére. Kék szeméből, amit a pillanatban fixált rám, csöpögött a megelégedés.

- Draco Malfoy, a büntetése az, hogy egy évig korlátozva lesz a varázsereje. Muglik között fog élni, nem használhatja varázserejét, és kijelölünk maga mellé egy segítőt.

Ez… rettentően meglepődtem. Mi ez a baromság?! Rajtam akarják kipróbálni az új „neveljük meg azt, aki bántotta a sárvérűeket” kampány büntetéseit?! Ez felháborító! Merlin verje azt, aki ekkora hülyeséget tudott kitalálni... Még tovább is folytathattam volna a mentál-dühöngést, és a leesett állam keresgélését, de megszakított a miniszter szörnyen idegesítő hangja.

- Segítőjeként kijelöljük… Hermione Grangert.

Szavai mintha felpofoztak volna. Ezzel a kis… Okoskodó, idegesítő kis csitrivel (tudtam volna rosszabb jelzőkkel is illetni, de azokat nem tűri a nyomdafesték) kell együtt élnem egy évig?! Nem… Ez csak egy álom lehet. Egy rémálom. Csipkedtem magam. Csipkedtem volna magam, ha már eloldozták volna a kezeimet! Sőt, még fel is pofoztam volna magam. De, sajnos ez nem egy álom. Ez nagyon is a valóság.

- Köszönöm, hogy megjelentek. Mindenki távozhat.

Nos, igen. Amint lehetett felpattantam. Úgy éreztem magam, mint egy felbőszült bika, amikor kicsörtettem a folyosóra, és megláttam Smitht a folyosón. Ez a… Minden miatta van. Legszívesebben ragyákat és keléseket növesztettem volna a szépfiús kis pofikájára (tudom, kicsit gyerekesen hangzik), de türtőztetni kellett magam.  Nem akartam még nagyobb bajba keveredni. Inkább megkeresem Grangert…

Hú, az is volt egy idő, míg megtaláltam. Majd’ negyed órát bolyongtam az előtérben, amikor észrevettem, hogy velem szembe fut.

- Minek futsz? Tán’ sietsz valahova? – vetettem oda gúnyos hangon neki.

- Nem futottam, csak gyorsan sétáltam. Gyere, menjünk. Itt a kulcs és a cím a lakáshoz – lebegtette meg a szemem előtt a kis zöld zacskóját - mindent megbeszélünk, megvitatunk, ha odaértünk. Mondta, majd elkezdett futni, bocsánat gyorsan sétálni előttem. Megfordult, és megragadta a karom, amikor a hoppanálási ponthoz érkeztünk. Megálltunk egymás mellett, ő elmorogta a címet, majd éreztem az ismerős rántást a hasam tájékán.

Egy kis kertes ház elé toppantunk. A teljesen egyszerű, fehér falakon pici ablakok, az ablakok alatt piros muskátlik sorakoztak. A fakó falakhoz élénkvörös tetőcserép párosult. Előtte kis kert, zöld fű, sok színes virág. Sablonos. Igen, ez a legjobb szó rá.

Granger elillant mellőlem. Az ajtó előtt szobrozott, pálcájával hadonászott. Gondolom, a védővarázslatot próbálta feloldani. Egy halvány villanás, majd robogott is az ajtó felé. Komolyan, hova sietett?

Pici kulcsot tuszkolt a zárba, ami kattant egyet és már be is libbent a házba. Én komótosan, zsebre vágott kézzel baktattam mögötte.

- Nem tudnád egy kicsit szedni a lábad? – villantott rám egy nyájas mosolyt.

- Nem tudnál kevesebbet morogni? – kérdeztem vissza. – Amúgy is, hova sietünk?

- Dolgoznom kell délután – morogta.

Kicsi nappaliban találtam magam. Semmi extra: Egy kanapé, két fotel, egy kis asztal, két vitrin (az egyikben flaskák, a másikban poharak porosodtak), és egy televízió, mint később kiderült.

- Jó, én most elmegyek – állt meg mellettem a nagy rohanás közepette. – Kilencre érek vissza, addig a fontos dolgaid legyenek itt. Ja, és válassz szobát, nekem mindegy hol alszok.

- Tudod, most legjobban egy kiképzőparancsnokra hajazol legjobban – vicsorogtam.

- Ha-ha, kösz a jó poént, bearanyozta a napomat – felelte flegmán, majd eltűnt az ajtó mögött.

Letelepedtem a kanapéra egy pohár Lángnyelv Wiskey társaságában. Nem siettem, pár percig elmélázva bámultam az aranyló folyadékot a pohárban. Milyen könnyű az alkoholnak! Lefőzik, érlelődik egy díszes üvegben, majd az ember által csak úgy elvész. Elfintorodok a gondolaton, hogy a wiskey életét könnyebbnek ítélem a sajátomnál.

Tényleg, azt se tudom, hogy Granger mit dolgozik. Alig tudok róla valamit, sőt! Semmit se tudok róla. És most egy légkörben kell vele tartózkodnom… Meddig is? Egy év? Hát, ennyi idő alatt sok dolog változhat. Lehet, hogy újra és újra ki fogja hozni belőlem a legrosszabbat, lehet, hogy nem. Ki tudja még…