2. Első lépések

Kedves olvasók!Remélem tetszett az előző fejezet, meghoztam az újat. Előre kérlek benneteket, ne hordjatok el engem minden fűnek-fának. Hermione karakterén maghasadást vittem véghez… Olvassátok, ha bírjátok! ;)Pussz: Eny

~A fejezetet Hermione meséli~

Ahogy kilépek a házból, minden erő kiszáll a lábamból, és az eddig összegyűjtött magabiztosságom egy pillanat alatt porrá lesz. Az ajtónak támaszkodok, arcomat a tenyerembe süllyesztem. Miért velem történik ez?  Már éppen kezdett rendbe jönni a kapcsolatunk Ronnal, és terveztük az összeköltözést is. De így? Hogy fogja megérteni, hogy egy évig összezárva kell lennem ezzel a szerencsétlennel?  A tárgyalás után is csak úgy otthagytam, hogy irányba állítsam a mamlaszt.  Mindegy, lesz még időm dühöngeni, úgy érzem, ma éjszaka sem alszok…

Mélyet sóhajtok, majd ellököm magamat a támaszomtól. Az utca üres, kihalt. Nincs kedvem hoppanálni, sétálok egy kicsit. Úgy is ki kell szellőztetnem a fejem.

Az egyik bokorból egy macska úgy gondolja, miért is ne hozná rám a szívbajt. Sikerül neki. A szívem vad ugrálása pár másodpercnyi pihenőre késztet. Túl paranoiás vagyok az utóbbi időben, utolsó bevetésem óta. Egy öreg házhoz hívtak minket, hangoskodás miatt. Nő vagyok, én nyitottam a házba. Ekkor kaptam a nyakamba a férjet. Úgy gondolta, ha már még egy nő itt van, miért ne verhetné és erőszakolhatná meg őt is?  Kaptam pár pofont, de alapvetően nem lett nagyobb bajom. De neki igen. Biztos nem hallotta még, hogy aurorral kikezdeni nem ildomos. Így történt, hogy kicsit szétzúzódott. De csak egy picit.

Elbambulva nem veszem észre, hogy a cica a lábam alatt kószál. Rálépek, visít. Újabb szívroham kipipálva. A cirmos még rohangál körülöttem egy kicsit, majd beszökken egy ház falának árnyékába.

Igen, mégis hoppanálok. Elég volt ennyi mellkas hullámzás mára. Pördülök egyet, majd a hatalmas épület előtt találom magam.

Az Auror Parancsnokság sok kis irodája közül az első emeleten, rögtön jobbra székel. Igazából nem is az enyém, Harry-vel és Scott Buckler-rel osztozok. Benyitok, senki nincs itt még, de az asztalomon egyből kiszúrom a szénakazalnyi megírandó jelentést. Lehuppanok az asztalomhoz, ami tényleg az enyém, és nekilátok. Az első mondatnál unom el magam.

Megváltoztam. Régen annyira szerettem dolgozatokat írni, unalmas regényeket, tankönyveket olvasni, most meg egy jelentést se tudok végigkörmölni anélkül, hogy kibámulnék az ablakon. Kívánom az izgalmat, a természetet, a harcot. A háború mindenkit megváltoztatott, Harry válláról leszakadtak az acélsúlyok, életvidám lett. Ron viszont befordult, nem jár el sehova, csak nagyritkán. Vagyis dolgozni eljár, a Minisztériumba. Mióta együtt vagyunk egy fokkal jobb, többet mosolyog, mint előtte. Nagyon megrázta a testvére halála, meg tudom érteni. És a háború után én is megváltoztam. Megkeményítettem szívemet, lelkemet, izmaimat. Mert már nem sírok a mosdóba zárkózva, nem borulok ki egy-egy kisebb beszólástól. Megéleztem a nyelvemet. Visszabeszélek, hogy a sértések könnyebben leperegjen védőrétegemről, a flegmaságról. És igen, fizikailag is megerősödtem.

Harry beront az ajtón. Tesz, vesz, lefutja a fél maratont, majd megáll előttem.

- Meló van.

Felpattanok, felkapom az egyen talárt, és futok az ajtón kiviharzó kollégám után.

- Miről van szó? – kérdezem.

- Egy fickó az Abszol úton véletlenszerű átkokat kezdett el szórni. – hadarja Harry. - A bejelentő szerint két ember megsérült, egy meghalt. Legalábbis nem mozdult, nincs pulzusa. A gyógyítók már ott vannak, de nélkülünk nemigen tudnak intézkedni. Scott ránk vár az aulában.

- Remek – vigyorgok.

- Mit kell ezen szórakozni? Ez rettenetes! – pirít meg.

- Csak megrugdalhatok egy pár feneket. Ennyi.

Rohanunk, mint a veszett fene, befordulunk egy sarkon. Miért nem lehet innen hoppanálni?

- Minden rendben? – vizslatja az arcom. Olyan jól ismer.

- Áh, van egy-két dolog, pontosabban csak egy bizonyos személy, de a lelkizést majd a műsor után.

Rám mosolyog. Le tudnám csapni ezt az idióta vigyort az arcáról. Tudja, mire gondolok, mi a bajom, mi nyomja a lelkem. Ezért villog a zöld szeme a szemüveg mögött, mint egy giroszkóp.

Scott idegesen toporog az aula közepén. Magas, kicsit testes alakja, szőke kefefrizurája kivillan a tömegből. Ahogy megpillant, rám villantja sötétkék, dühös tekintetét.

- A csipkekombinédet nem akasztottad magadra?

- Nem találtam, gondoltam már felvetted – mosolygok nyájasan.

- Erre most nincs időnk! – kiáltja Harry.

Egymásra nézünk, majd az elporzó tökkelütött után hoppanálunk.

Az Abszol út közepén hatalmas felfordulás fogad. A kirakatok üvege morzsa, a díszes szökőkút rom.  Be kell rogynunk egy aszfaltdarab mögé a felénk röppenő átok miatt.

- Maradj itt, elintézem – suttogja Harry.

- Nem, mondtam, hogy én ma hátsókat rúgok szét! – ellenkezek.

- Csak maradj itt – suttogja, majd kivetődik a rejtek mögül.

Röptében egy kábító átkot küld az elmeroggyant felé. Az elugrik előle. Rejtekhelyek között ugrálnak, csúszkálnak. Átkok röpködnek körülöttem.

Na, nem, én nem fogom ezt tétlenül nézni! Kivetődök, az ellenkező irányba. Gyogyós felé indulok. Próbálok lopakodni, remélem, még nem tud a kilétemről. Figyelmét lefoglalja Harry és Scott.  Közelébe férkőzök, kikukkantok a kőtömböm mögül. Látom izmos hátát, vörösesbarna haját copfba fogta. Kiáltást hallok, megfordulok. Egy nő fekszik a földön, nem messze tőlem, vérbe fagyva.

A hátamon ütést érzek, térdre rogyok. Két erős kar felhúz, közrefog. Az egyik a torkomra feszül, a másik kitépi a kezemből a pálcám, és gazdája zsebébe dugja. Pálca feszül a tarkómhoz.

- Ne félj, még nem halsz meg. Még… - búgja a fülembe. A hajókürt hangja borzolja a fantáziámat, szőrt állít a tarkómon.

- Ha az összes ilyen esetnél félnék, már rég szétpattantak volna az idegszálaim – nyöszörgöm levegő híján.

A kar szorítása a nyakamon erősödik, a levegőm fogyóban van. Oxigénért kapkodnék, de csak furcsa hörgés szakadt fel a légcsövemből. Majd enged a szorításon. Én újra lélegzek. Szaggatottan, mint aki most ért vissza a reggeli edzésről, de lélegzek.

- Légy szíves ne fulladj meg, még szükségem van rád – duruzsolja a fülembe.

- Köszönöm udvariasságod – morgom.

Harry és Scott tétován álldogálnak pálcát szegezve Gyogyósra. Tehetetlen dühvel néznek felénk. Persze, megint mindent nekem kell csinálnom!

Megtorpanok menet közben, mire ő meglök, én próbálok felbukni. Sikerül, oldalra zuhanok, húzom magammal a bárgyút. Arrébb gördülnék, de karja nem bírja így elenged. Talpra szökkenünk. Átkot szórna rám, de én talpéllel előzném meg a bajt. Majdnem. Az átok a szívem helyett a vállamon talál el. Így is jó.

Kis sikkantás után sikerül elrúgnom a pálcáját. Könyékszámba veszem állkapcsát, gyomrát. Kétségbeesetten pillant körbe.

- Mi van? Pálca nélkül nyápicok lennénk? – vigyorgok fájdalmasan. Vállamból vér csordogál, nem is kicsi. Remek.

Még mindig csak bambul felém a tág óceánszín íriszeivel, úgyhogy tovább ingerlem. Merthogy engem nem támadásra, hanem védekezésre képeztek ki.

- Gyerünk! Vagy az IQ-dat számolgatod? Nem, annak már a végére értél volna… - Vigyorgok az arcába.

Jutalmul kapok egy jobbost a hasfalamra. Nem baj annyi baj legyen. Hipp-hopp összerugdalom, az ütéseimből sajnos ma nem kap. Fárad, ez jó, mert én is, de nem mutatom. Én erős vagyok! A vállamon a sebbe csap. Alattomos dög! Ha már nem tud legyőzni, sunyi módon próbál fájdalmat okozni.

Dicséretként az ágyékába fúrom a térdem, térdre rogy. Mögé kerülök, amíg agonizál, és a tenyerem élével a halántékára sújtok.  Ájultan a földre zuhan.

Oké, most már megengedem magamnak a kínlódást, a mungós ápolókhoz ballagok. Amíg kötözik a vállam, Harry sunnyog hozzám lehajtott fejjel.

- Újfent szégyellem magam. Miért kell neked ilyen önfejűnek lenned? – hord le.

- Én kérek elnézést, hogy dolgoztam – morgom. – Akkor most elmegyek, lezuhanyozok, és átalszom az éjszakát.

- Menj csak, megérdemled – felsegít, és átkarol. Mosolyogva a fülembe suttog  – vigyázz magadra.

Visszamosolygok rá, és odébbállok.

Eléggé szédelgek a kis ház előtt. Betámolygok a házba, a nappaliból megcsap a wiskey szag. Remek, most még hányingerem is van. Elfintorodok, amikor rátalálok a kanapén üldögélő Malfoyra. Bűzlik az alkoholtól.

- Késő van – morogja úgy hogy rám se néz.

- Még nincs kilenc. Korábban is jöttem – sziszegem. Újul a fájdalom. Most igazán nem ártana a hideg zuhany és egy fájdalomcsillapító főzet.

Őnagysága rám emeli fagyos szürke tekintetét. Végigfigyelem, ahogy pupillája kitágul, bal szemöldökét magasra húzza, arcára kiül a meglepettség.

- Mi az? Van egy csillámpóni a hátam mögött? –forgolódok tettetett meglepettséggel.

Csak bámul. Összeráncolja a szemöldökét, láthatóan nagyon forognak a kerekei.

- Léptem zuhanyozni. Addig talán kitalálod, mit akarsz mondani – mondom, majd elvonulok a fürdőszobába.

A jeges víz jót tesz a bőrömnek. Lehűt, megnyugtat. Kikászálódok a vízrózsa alól, és törülközőbe csavarom fáradt testemet. A tükörbe pillantok. Visszahőkölök a látványomtól. Felrepedt a szám, a szemöldököm, sebes vállamról leázott a kötés, újrabugyolálom. Tovább számolom a sérüléseimet, nyűgjeimet, fájdalmaimat. Igen itt is egy lila folt, meg itt is, itt van egy nagyobb is, ez meg itt már zöld. Továbbá fáradt vagyok, zúg a fejem, leszakad a vállam. Vagy már le is szakadt. Nem, ellenőrzöm, még megvan.

Kint hagytam a pizsamám, remek. Akkor törülközőben, papucsban slattyogok át a nappalin.

Ahogy kimegyek, nekiütközök a férfinek. Naná, a fájós vállammal. Halkan felszisszenek, és kikerülöm a bosszúsan bambuló Draco-t. A szobám felé tartok, a bamba szőkeség követ, az ajtóig. Megfordulok, a szemébe nézek.

- Az ágyamba nem akarsz bebújni?

Nem veszi fel a sértést. Szürke szemeit az enyémbe fúrja, homlokát még mindig ráncolja.

- Te auror vagy? – kérdezi végül.

- Nem, csak szeretem összeveretni magam – forgatom meg a szemem.

- Ne humorizálj, mert…

- Figyelj, a törölköző alatt csak a szemérmemet viselem. Beszéljük ezt meg úgy öt perc múlva, oké?

Választ nem várok, becsukom az ajtót. A dobozomból (mert még nem volt időm kipakolni a szekrénybe) előtúrok egy bugyit, felhúzom. A fürdőlepedőt a földre ejtem. Előkeresem a zöld pizsamaalsóm és a fehér, fekete feliratos pizsamapólómat. Rózsaszín köntösbe bújok, bolyhos lila papucsomba fészkelem lábaimat. Hajamat magas copfba fogom neon zöld hajgumival. Most olyan látványt mutatok, mint egy hippi papagáj. Remek.

Őnagysága a kanapén terpeszkedik, még mindig bambán bámul maga elé.

- Vacsoráztál már? – kérdezem.

- Nem.

- És szereted a kínait?

- A mit? – néz rám értetlenkedve.

- Hagyjuk. Mondjuk, szereted.

A telefonhoz baktatok. Bepötyögöm a számot, üdvözlöm a kis kínai fickót, aki csak törten beszéli a nyelvünket. A szokásosat rendelem magamnak, szezámmagos édes csirkét zöldséges pirított tésztával. De ennek az ütődöttnek mit kérjek? Tanácsot kérek Chuang-tól, a vonal végén. Szerinte a rizs illatos kacsával tökéletes lesz neki.

- Szereted a kacsát? – kiáltom Őnagyságánk.

Aprót bólint a kezemben lévő mobilt fixírozva. Elmosolyodok, majd ezt is el kell magyaráznom neki. Visszatérek a kajához. Egyeztetjük, amit kell, majd lerakom.

Lehuppanok a Malfoy-jal szembeli fotelba, felhúzom a lábaim és átkarolom őket. Fél kézzel.

- Elárulod végre mi történt? – kérdezi nyugodt hangon.

- Csak nehéz napom volt. Az Abszol úton egy őrült meg akart fojtani, megsérült a vállam, meg még pár testrészem, de a kettyóst elkaptuk.

- Értem, csak egy átlagos nap – bólogat.

Kínos csönd telepedik közénk. Zavartan nézelődök a szobában. Megszemlélem a vázát, a konyhaajtót, kibámulok az ablakon. Ő nincs zavarban, csak én ülök úgy, mint akinek éppen parázzsal égetik a fenekét. Néz, szinte lukat éget az oldalamba kíváncsi tekintetével.

- Mi a baj? Visszajött a csillámpóni? - fordulok meg.

- Mikor élesedett meg így a nyelved? – kérdezi ugyanazzal a komor ábrázattal.

- Tessék?

- Mármint… Mindig is visszabeszéltél, csak most valahogy… másabb vagy – kienged megfeszített görnyedéséből, hátradől a kanapén.

- Tudod, nincs kedvem lelkizni. Éhes és fáradt vagyok, fáj a karom. Legyen elég annyi, hogy a háború mindenkit megváltoztatott.

Fájdalom nyilall a vállamba, emlékeztet, nem vettem még be a gyógyszeremet. Szisszenés kíséretében feltápászkodok, a szobámba vonulok. Feltúrom a dobozt, nem találom a főzetet. Átkutatom a szobát, hátha letettem valahova a gyógyszeres táskámat. Hát nem. Így jártál Hermione, megérdemled.

Visszaballagok a szobába, mert a türelmetlen kínai futár megérkezett a vacsorával. Éppen ideje volt, így legalább a gyomrom nem fogja felzabálni saját magát.

Mivel a harmadik „nyitom!” – ra is szünettelenül veri az ajtót, kicsit erősebben nyitom ki az ajtót, mint kellene. A kicsi, sárga férfi keze elakad a levegőben. Nem tudom, hogy miattam kezdett –e el izzadni, vagy sem, de a két csordogáló tócsa a hóna alatt elég szemet szúró. Bátorító mosolyt villantok, felé nyújtom a pénzt. Remegő kézzel két dobozt nyújt felém, majd a pénzt a hasi-tasijába gyömöszölve elfut. Vállat vonok, becsapom az ajtót.

Malfoy érdeklődőn fordul felém. Lekuporodok a kisasztalhoz, ő is követi a példám. Elé rakom a csinos díszítésű dobozt és két evőpálcikát. Magam elé az enyémet. Figyeli, ahogy kibontom a dobozt, megfogom a pálcikákat és nekikezdek enni. Igen, ez a kaja még mindig mennyei! A gyomrom elégedett morgással reagál az első falatokra.

Oldalra pillantok. Nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés, ez viszont úgy hangzik, mint amikor az ételmaradékot dobnak a konyhamalacba.

Draco Malfoy szenved az evőpálcikák megfogásában, a rizs szájába helyezésével. Ez a látvány leírhatatlan. A mindig magabiztos, tökös fickó most kétségbeesett pillantásokat küld felém.

- Hozok neked egy villát – motyogom, és kimenekülök a konyhába. Amint átlépem a küszöböt, és behúzom az ajtót, kitör belőlem a röhögés. Vihogva húzom ki a villát a fiókból, kuncogva megyek vissza a nappaliba.

Malfoy sértődötten veszi el tőlem az evőeszközt. Folytatjuk az étkezést, hangtalanul. Amikor befejeztük, szó nélkül feláll, és az üres dobozomért nyúl.

- Egy Malfoy kiviszi helyettem a szemetet és a mosogatnivalót? Ráadásul önmagától? Mi jöhet még? - hűlök el.

- Vagy akár kiviheted magadnak is… – vigyorog.

- Nem, enyém lenne a megtiszteltetés, ha kivinné helyettem, Őnagysága.

Kimegy a konyhába, egyedül hagyva engem a gondolataimmal. Minek Őröljem magam itt, amikor akár ágyba is bújhatnék? Igen, jó ötlet, hátha jön álom a szememre.

Kisuhanok a férfi után a konyhába. És mit látok, Malfoy éppen a szutykos mosogatóvízben turkál. Ilyet?!

Csak szó nélkül, lazán az ajtófélfának támaszkodva állok. Rám se pillant, úgy szól hozzám.

- Ne mondj semmit – fenyeget.

- Nem állt szándékomban… - morgom.

Még egy percig nézem kócos, szőke haját, széles vállait, izmos hátát. Megrázom a fejem. Megpróbálom kirázni belőle a morbid képzelgéseket, gondolatokat. Ellököm magamat az ajtófélfától.

- Elhúzódzkodok aludni. Menj te is – hallom hangom. Megfordulok, kifelé vonulok a szobából, pihe-puha ágyamról fantáziálva.

- Hé! – szól utánam. Visszafordulok. – Jó éjszakát.

- Jó éjt – válaszolok elmosolyodva.

Tíz perccel később az ágyamban forgolódok. Egyrészt a fájdalomtól, másrészt Malfoytól. Hogy képzelhettem el félmeztelenül? Ahh… Utálom magam! Nekem barátom van!

Na tessék, Hermione, mégse alszol ma…