3. Csak egy nap...

Hellóka!Majdnem-nyári szünetre tekintettel itt az új fejezet.Jó olvasást! Eny

~A fejezetet Draco meséli~

Reggel hat óra van, és nem tudok aludni. Nem tudom, mi van velem, éjjel többet gondolkodtam, mint egész előző évben. Granger… Igen, nem is tagadom, egy igazi nő lett belőle, mióta legutóbb láttam. Haja már nem szénakazal stílusú, lágy loknikban omlik a vállára. Alakja igazán nőies, és ezt nem is rejti bő, formátlan ruha alá. A személyisége is igen más lett. Soha nem gondoltam volna, hogy abból a kis iskola első könyvmolyból egy belevaló auror lesz. Szájában talán nem is nyelv van, hanem inkább penge.

Még akár meg is dönthetném… Csak egy dolog áll utamban, az önbecsülésem és az elveim. Sose feküdnék le egy nővel, ha kapcsolatban van, vagy netán házas. Egyszer már megtörtént, igaz, még a Roxfortban. De az már elmúlt, megváltoztam. Soha többé…

Megmorran a gyomrom. Naná, tegnap este kilenc óta nem ettem semmit, akkor is csak… Kínait? Talán. Majd megkérdezem Grangert, ha felkelt. Kimászok az ágyból, magamra kapom a kedvenc fehér vászonnadrágomat. Kisurranok a konyhába, azért mégse akarom felverni, még nem tudom mennyire hárpia reggelenként.

Először is, kávét kellene főzni. Feltúrom az egyik szekrényt, majd a másikat is. Nem lelem a szerkezetet.  Hát, akkor nem főzök kávét, viszont már veszettül éhes vagyok. Levennék egy tányért elsősorban, de magasan van a polc. Naná, hogy nem álok székre! Így sikerül levernem egy szép zöld tányérkát. Kis dolognak nagy a hangja, ha eltörik. Jó tanulság, így mára.

Kilopakodok a konyhából, takarítóegység keresése céljából. Egek, ebben a házban minden úgy el van rejtve! A nyavalyás seprű a kávéfőző társaságában traccs partizik valahol, le merném fogadni.

Neszezést halok a hátam mögül. Nem fordulok meg, nem mozdulok, figyelek. Egy suhogás, egy erős ütés a tarkómon, és már csak a fekete homály fed mindent.

A tudatom tisztulni látszik. Lüktet a fejem, a szemhéjam mintha betonból lenne. Nem nyitom ki a szemem, de halok motoszkálást, érzek egy kis hideg vizet az arcomra, nyakamba borulni. Mégis kinyitom a szemem. Granger áll felettem, poharad tartva a bal kezében, a jobban pedig egy… Fogalmam sincs mit, de feltehetően ez okozta, hogy a földön fekszek, fájó fejjel.

- Mit művelsz? –nyöszörgöm. Próbálok felülni.

- Ezt kérdezhetném én is… Megfájdult miattad a vállam – morogja, majd a fegyverét eldobva jobbját nyújtja. Talpra küzdöm magam, karjába kapaszkodva.

- Mit csinálsz kora reggel a konyhában? – kérdezi. Kezébe kapja a söprűt, amit a kis kamrából vett elő, és eltakarítja a szemetet. Majd fogja a kávéfőzőt, amit eddig kerestem, és felrakta főni az italt.

- Sárkányt ölök – huppanok le az asztalhoz.

- Már kora reggel is ragyogó a humorod – ironizál.

- És azt megtudhatnám, miért kerültem padlóra?

- Mert gyenge vagy – vigyorog. – Bocs, kicsit paranoiás vagyok mostanában.

Feltűnik, hogy elkalandozik a tekintete a mellkasomra, az azon folydogáló vízcseppekre. Gondolatban elvigyorodok, de inkább nem jegyzem meg neki, hogy a meztelen felsőtestem vizslatja. Megtörölközök.

Mikor visszaérek, az asszony már teljes harci díszben, aurori egyenruhában pompázik. Kávét iszogat, csinálok én is magamnak. Engem figyel. Érzem, hogy valamit meg akar kérdezni, de azt nem tudom, hogy nem tudja, mit mondjon, vagy csak fogalmaz.

- Nem akarsz felvenni egy kis felsőruházatot? – böki ki végül.

- Nem, jó ez így – vigyorgok.

Szemforgatva áll fel, és elöblíti a bögréket.

- Ma még dolgozok, – mondja, immár szemtől szembe - de holnap már nem, szóval betanítalak, hogy ellégy magadtól is.

- Óvodásnak érzem magam – dünnyögöm.

- Miért?

- Mintha „kicsi” lennék, és mindent újra és újra el kell magyarázni. Hülye vagyok és gyerekes.

- Nyugi ennek csak a fele igaz – vigyorog. – Addig is, míg hazaérek, elmehetnél a kisközértbe, írtam listát – kérdő arcomat látva folytatja. – És utasítást is.

Lecsap egy pergamendarabot az asztalra. Majd vigyorogva kisiet az ajtón.

Nagyokat pislogva nézek utána. Azt mondta, hogy amikor hazajön? Na, mindegy. Felkapom a lapot, értelmezem az olvasottakat.

1. Menj le a boltba. Balra, a sarkon van.

Jó, ez menni fog. Inget, cipőt veszek. Az utcára lépve nagyot szippantok a friss levegőből. Szép ez a környék, sok fával és más növényekkel. Jó néha kiszabadulni a nagyvárosból, és egy ilyen nyugodt, oxigén dús légkörbe menekülni a légszennyezés és a stressz elől.

Elbajlódok a kulccsal, majd megindulok balra. Nincs is olyan messze, már látom a kisboltot. Pár korán kelő muglival találkozok, egytől egyig mind bárgyú vigyorral megnéz magának, majd továbbmegy. Furcsa…

2. Remélem megtaláltad a pénzt a papír mellett. Ezzel kell majd fizetned.

Biztonságképpen kiveszem a zsebemből a két világoszöld papírpénzt. Érdekes, de mindenképpen praktikusabb, mint a galleon. Ez könnyebb, és nem húzza le a zsebem.

A kedves kis bolt előtt állva olvasom a következőt.

3. Ezeket vedd meg: kenyér, tojás, tej. Ja, és ne ijedj meg a kasszagéptől.

Miért ijednék meg a kasszagéptől? Pff… Hülyeség.

Pár mugli lézeng csak a boltban. Könnyen megtalálom a dolgokat. Beállok két nő mögé a pici piros kosaramat szorongatva. Érdekes. Pár éve még nem kellett ilyesmit csinálnom. Anyámék mindent betoltak a hátsóm alá, még a lábujjamat se kellett mozdítanom. Az volt a lényeg, hogy jól tanuljak és hogy jó halálfaló legyek.

Zavartan végigsimítok a bal alkaromon. Két éve már hogy legutóbb megfájdult. Utolsó évemben már a halálfalókkal kínoztam, öldöztem muglikat. Na jó, az öldöztem egy kicsit erős szó. Egyetlen egy mugli nőt öltem meg. A bűntudat és a nő képe azóta üldöz. Visszatér álmaimban, ébren se hagy békén. A lélektelen, elfelhősödött égkék szempár, a rózsaszín szájzugból csordogáló bíbor vércsík. Kifacsarodott, egészségtelenül merev végtagjai, a testével óvott kisgyerek. Igen az anyja volt. A csokibarna hajú kicsilányt sikerült megmenekítenem.

Megrázom a fejem, hátha így ki tudom söpörni belőle a kínzó emlékképet.

A két nő most távozik előlem, én a mosolygós pénztárosnő elé pakolom a termékeket. A gömbölyded nénike pink otthonkát és fűzöld kötényt feszített magára. Arcán őszinte vidámság játszik, szája- és szeme sarkában íves szarkalábak fészkelnek.

- Tudom, honnan jöttél – fuvolázza a cuccokat huzigálva maga előtt. Minden húzás után valami pittyen.

- Tessék? –néztem rá. Próbálom semleges maszkot tartani magamon.

- Te vagy a Malfoy-fiú, akit pár napja elítélt a Wizengamot – mosolyog rám.

- Maga boszorkány?

- Nem, kvibli vagyok.

- Értem – dünnyögöm. Bepakolom a dolgokat egy zacskóba, és fizetek. A nő mosolyogva int utánam. Zavartan visszaintek.

Az utcára lépve mélyet szippantok a friss levegőből. Újra beugrik a halott nő képe. Újra megrázom a fejem. Nem sikerül kivernem a fejemből…

Mikor hazaérek, még mindig borsódzik a hátam, és mintha dementorok úszkálnának körülöttem. Az ajtót belökve Grangert pillantom meg. Egy kicsi, gyöngyös táskát görcsösen szaladgál fel-alá a lakásban. Ruházata nem éppen hiánytalan, itt-ott még szakadt is.

- Merlinre, mit művelsz? – mordulok.

Rám emeli mogyoróbarna szemeit. Idegesség és félelem vegyül tekintetében.

- El kell mennünk innen – nyögi.

2. Első lépések

Kedves olvasók!Remélem tetszett az előző fejezet, meghoztam az újat. Előre kérlek benneteket, ne hordjatok el engem minden fűnek-fának. Hermione karakterén maghasadást vittem véghez… Olvassátok, ha bírjátok! ;)Pussz: Eny

~A fejezetet Hermione meséli~

Ahogy kilépek a házból, minden erő kiszáll a lábamból, és az eddig összegyűjtött magabiztosságom egy pillanat alatt porrá lesz. Az ajtónak támaszkodok, arcomat a tenyerembe süllyesztem. Miért velem történik ez?  Már éppen kezdett rendbe jönni a kapcsolatunk Ronnal, és terveztük az összeköltözést is. De így? Hogy fogja megérteni, hogy egy évig összezárva kell lennem ezzel a szerencsétlennel?  A tárgyalás után is csak úgy otthagytam, hogy irányba állítsam a mamlaszt.  Mindegy, lesz még időm dühöngeni, úgy érzem, ma éjszaka sem alszok…

Mélyet sóhajtok, majd ellököm magamat a támaszomtól. Az utca üres, kihalt. Nincs kedvem hoppanálni, sétálok egy kicsit. Úgy is ki kell szellőztetnem a fejem.

Az egyik bokorból egy macska úgy gondolja, miért is ne hozná rám a szívbajt. Sikerül neki. A szívem vad ugrálása pár másodpercnyi pihenőre késztet. Túl paranoiás vagyok az utóbbi időben, utolsó bevetésem óta. Egy öreg házhoz hívtak minket, hangoskodás miatt. Nő vagyok, én nyitottam a házba. Ekkor kaptam a nyakamba a férjet. Úgy gondolta, ha már még egy nő itt van, miért ne verhetné és erőszakolhatná meg őt is?  Kaptam pár pofont, de alapvetően nem lett nagyobb bajom. De neki igen. Biztos nem hallotta még, hogy aurorral kikezdeni nem ildomos. Így történt, hogy kicsit szétzúzódott. De csak egy picit.

Elbambulva nem veszem észre, hogy a cica a lábam alatt kószál. Rálépek, visít. Újabb szívroham kipipálva. A cirmos még rohangál körülöttem egy kicsit, majd beszökken egy ház falának árnyékába.

Igen, mégis hoppanálok. Elég volt ennyi mellkas hullámzás mára. Pördülök egyet, majd a hatalmas épület előtt találom magam.

Az Auror Parancsnokság sok kis irodája közül az első emeleten, rögtön jobbra székel. Igazából nem is az enyém, Harry-vel és Scott Buckler-rel osztozok. Benyitok, senki nincs itt még, de az asztalomon egyből kiszúrom a szénakazalnyi megírandó jelentést. Lehuppanok az asztalomhoz, ami tényleg az enyém, és nekilátok. Az első mondatnál unom el magam.

Megváltoztam. Régen annyira szerettem dolgozatokat írni, unalmas regényeket, tankönyveket olvasni, most meg egy jelentést se tudok végigkörmölni anélkül, hogy kibámulnék az ablakon. Kívánom az izgalmat, a természetet, a harcot. A háború mindenkit megváltoztatott, Harry válláról leszakadtak az acélsúlyok, életvidám lett. Ron viszont befordult, nem jár el sehova, csak nagyritkán. Vagyis dolgozni eljár, a Minisztériumba. Mióta együtt vagyunk egy fokkal jobb, többet mosolyog, mint előtte. Nagyon megrázta a testvére halála, meg tudom érteni. És a háború után én is megváltoztam. Megkeményítettem szívemet, lelkemet, izmaimat. Mert már nem sírok a mosdóba zárkózva, nem borulok ki egy-egy kisebb beszólástól. Megéleztem a nyelvemet. Visszabeszélek, hogy a sértések könnyebben leperegjen védőrétegemről, a flegmaságról. És igen, fizikailag is megerősödtem.

Harry beront az ajtón. Tesz, vesz, lefutja a fél maratont, majd megáll előttem.

- Meló van.

Felpattanok, felkapom az egyen talárt, és futok az ajtón kiviharzó kollégám után.

- Miről van szó? – kérdezem.

- Egy fickó az Abszol úton véletlenszerű átkokat kezdett el szórni. – hadarja Harry. - A bejelentő szerint két ember megsérült, egy meghalt. Legalábbis nem mozdult, nincs pulzusa. A gyógyítók már ott vannak, de nélkülünk nemigen tudnak intézkedni. Scott ránk vár az aulában.

- Remek – vigyorgok.

- Mit kell ezen szórakozni? Ez rettenetes! – pirít meg.

- Csak megrugdalhatok egy pár feneket. Ennyi.

Rohanunk, mint a veszett fene, befordulunk egy sarkon. Miért nem lehet innen hoppanálni?

- Minden rendben? – vizslatja az arcom. Olyan jól ismer.

- Áh, van egy-két dolog, pontosabban csak egy bizonyos személy, de a lelkizést majd a műsor után.

Rám mosolyog. Le tudnám csapni ezt az idióta vigyort az arcáról. Tudja, mire gondolok, mi a bajom, mi nyomja a lelkem. Ezért villog a zöld szeme a szemüveg mögött, mint egy giroszkóp.

Scott idegesen toporog az aula közepén. Magas, kicsit testes alakja, szőke kefefrizurája kivillan a tömegből. Ahogy megpillant, rám villantja sötétkék, dühös tekintetét.

- A csipkekombinédet nem akasztottad magadra?

- Nem találtam, gondoltam már felvetted – mosolygok nyájasan.

- Erre most nincs időnk! – kiáltja Harry.

Egymásra nézünk, majd az elporzó tökkelütött után hoppanálunk.

Az Abszol út közepén hatalmas felfordulás fogad. A kirakatok üvege morzsa, a díszes szökőkút rom.  Be kell rogynunk egy aszfaltdarab mögé a felénk röppenő átok miatt.

- Maradj itt, elintézem – suttogja Harry.

- Nem, mondtam, hogy én ma hátsókat rúgok szét! – ellenkezek.

- Csak maradj itt – suttogja, majd kivetődik a rejtek mögül.

Röptében egy kábító átkot küld az elmeroggyant felé. Az elugrik előle. Rejtekhelyek között ugrálnak, csúszkálnak. Átkok röpködnek körülöttem.

Na, nem, én nem fogom ezt tétlenül nézni! Kivetődök, az ellenkező irányba. Gyogyós felé indulok. Próbálok lopakodni, remélem, még nem tud a kilétemről. Figyelmét lefoglalja Harry és Scott.  Közelébe férkőzök, kikukkantok a kőtömböm mögül. Látom izmos hátát, vörösesbarna haját copfba fogta. Kiáltást hallok, megfordulok. Egy nő fekszik a földön, nem messze tőlem, vérbe fagyva.

A hátamon ütést érzek, térdre rogyok. Két erős kar felhúz, közrefog. Az egyik a torkomra feszül, a másik kitépi a kezemből a pálcám, és gazdája zsebébe dugja. Pálca feszül a tarkómhoz.

- Ne félj, még nem halsz meg. Még… - búgja a fülembe. A hajókürt hangja borzolja a fantáziámat, szőrt állít a tarkómon.

- Ha az összes ilyen esetnél félnék, már rég szétpattantak volna az idegszálaim – nyöszörgöm levegő híján.

A kar szorítása a nyakamon erősödik, a levegőm fogyóban van. Oxigénért kapkodnék, de csak furcsa hörgés szakadt fel a légcsövemből. Majd enged a szorításon. Én újra lélegzek. Szaggatottan, mint aki most ért vissza a reggeli edzésről, de lélegzek.

- Légy szíves ne fulladj meg, még szükségem van rád – duruzsolja a fülembe.

- Köszönöm udvariasságod – morgom.

Harry és Scott tétován álldogálnak pálcát szegezve Gyogyósra. Tehetetlen dühvel néznek felénk. Persze, megint mindent nekem kell csinálnom!

Megtorpanok menet közben, mire ő meglök, én próbálok felbukni. Sikerül, oldalra zuhanok, húzom magammal a bárgyút. Arrébb gördülnék, de karja nem bírja így elenged. Talpra szökkenünk. Átkot szórna rám, de én talpéllel előzném meg a bajt. Majdnem. Az átok a szívem helyett a vállamon talál el. Így is jó.

Kis sikkantás után sikerül elrúgnom a pálcáját. Könyékszámba veszem állkapcsát, gyomrát. Kétségbeesetten pillant körbe.

- Mi van? Pálca nélkül nyápicok lennénk? – vigyorgok fájdalmasan. Vállamból vér csordogál, nem is kicsi. Remek.

Még mindig csak bambul felém a tág óceánszín íriszeivel, úgyhogy tovább ingerlem. Merthogy engem nem támadásra, hanem védekezésre képeztek ki.

- Gyerünk! Vagy az IQ-dat számolgatod? Nem, annak már a végére értél volna… - Vigyorgok az arcába.

Jutalmul kapok egy jobbost a hasfalamra. Nem baj annyi baj legyen. Hipp-hopp összerugdalom, az ütéseimből sajnos ma nem kap. Fárad, ez jó, mert én is, de nem mutatom. Én erős vagyok! A vállamon a sebbe csap. Alattomos dög! Ha már nem tud legyőzni, sunyi módon próbál fájdalmat okozni.

Dicséretként az ágyékába fúrom a térdem, térdre rogy. Mögé kerülök, amíg agonizál, és a tenyerem élével a halántékára sújtok.  Ájultan a földre zuhan.

Oké, most már megengedem magamnak a kínlódást, a mungós ápolókhoz ballagok. Amíg kötözik a vállam, Harry sunnyog hozzám lehajtott fejjel.

- Újfent szégyellem magam. Miért kell neked ilyen önfejűnek lenned? – hord le.

- Én kérek elnézést, hogy dolgoztam – morgom. – Akkor most elmegyek, lezuhanyozok, és átalszom az éjszakát.

- Menj csak, megérdemled – felsegít, és átkarol. Mosolyogva a fülembe suttog  – vigyázz magadra.

Visszamosolygok rá, és odébbállok.

Eléggé szédelgek a kis ház előtt. Betámolygok a házba, a nappaliból megcsap a wiskey szag. Remek, most még hányingerem is van. Elfintorodok, amikor rátalálok a kanapén üldögélő Malfoyra. Bűzlik az alkoholtól.

- Késő van – morogja úgy hogy rám se néz.

- Még nincs kilenc. Korábban is jöttem – sziszegem. Újul a fájdalom. Most igazán nem ártana a hideg zuhany és egy fájdalomcsillapító főzet.

Őnagysága rám emeli fagyos szürke tekintetét. Végigfigyelem, ahogy pupillája kitágul, bal szemöldökét magasra húzza, arcára kiül a meglepettség.

- Mi az? Van egy csillámpóni a hátam mögött? –forgolódok tettetett meglepettséggel.

Csak bámul. Összeráncolja a szemöldökét, láthatóan nagyon forognak a kerekei.

- Léptem zuhanyozni. Addig talán kitalálod, mit akarsz mondani – mondom, majd elvonulok a fürdőszobába.

A jeges víz jót tesz a bőrömnek. Lehűt, megnyugtat. Kikászálódok a vízrózsa alól, és törülközőbe csavarom fáradt testemet. A tükörbe pillantok. Visszahőkölök a látványomtól. Felrepedt a szám, a szemöldököm, sebes vállamról leázott a kötés, újrabugyolálom. Tovább számolom a sérüléseimet, nyűgjeimet, fájdalmaimat. Igen itt is egy lila folt, meg itt is, itt van egy nagyobb is, ez meg itt már zöld. Továbbá fáradt vagyok, zúg a fejem, leszakad a vállam. Vagy már le is szakadt. Nem, ellenőrzöm, még megvan.

Kint hagytam a pizsamám, remek. Akkor törülközőben, papucsban slattyogok át a nappalin.

Ahogy kimegyek, nekiütközök a férfinek. Naná, a fájós vállammal. Halkan felszisszenek, és kikerülöm a bosszúsan bambuló Draco-t. A szobám felé tartok, a bamba szőkeség követ, az ajtóig. Megfordulok, a szemébe nézek.

- Az ágyamba nem akarsz bebújni?

Nem veszi fel a sértést. Szürke szemeit az enyémbe fúrja, homlokát még mindig ráncolja.

- Te auror vagy? – kérdezi végül.

- Nem, csak szeretem összeveretni magam – forgatom meg a szemem.

- Ne humorizálj, mert…

- Figyelj, a törölköző alatt csak a szemérmemet viselem. Beszéljük ezt meg úgy öt perc múlva, oké?

Választ nem várok, becsukom az ajtót. A dobozomból (mert még nem volt időm kipakolni a szekrénybe) előtúrok egy bugyit, felhúzom. A fürdőlepedőt a földre ejtem. Előkeresem a zöld pizsamaalsóm és a fehér, fekete feliratos pizsamapólómat. Rózsaszín köntösbe bújok, bolyhos lila papucsomba fészkelem lábaimat. Hajamat magas copfba fogom neon zöld hajgumival. Most olyan látványt mutatok, mint egy hippi papagáj. Remek.

Őnagysága a kanapén terpeszkedik, még mindig bambán bámul maga elé.

- Vacsoráztál már? – kérdezem.

- Nem.

- És szereted a kínait?

- A mit? – néz rám értetlenkedve.

- Hagyjuk. Mondjuk, szereted.

A telefonhoz baktatok. Bepötyögöm a számot, üdvözlöm a kis kínai fickót, aki csak törten beszéli a nyelvünket. A szokásosat rendelem magamnak, szezámmagos édes csirkét zöldséges pirított tésztával. De ennek az ütődöttnek mit kérjek? Tanácsot kérek Chuang-tól, a vonal végén. Szerinte a rizs illatos kacsával tökéletes lesz neki.

- Szereted a kacsát? – kiáltom Őnagyságánk.

Aprót bólint a kezemben lévő mobilt fixírozva. Elmosolyodok, majd ezt is el kell magyaráznom neki. Visszatérek a kajához. Egyeztetjük, amit kell, majd lerakom.

Lehuppanok a Malfoy-jal szembeli fotelba, felhúzom a lábaim és átkarolom őket. Fél kézzel.

- Elárulod végre mi történt? – kérdezi nyugodt hangon.

- Csak nehéz napom volt. Az Abszol úton egy őrült meg akart fojtani, megsérült a vállam, meg még pár testrészem, de a kettyóst elkaptuk.

- Értem, csak egy átlagos nap – bólogat.

Kínos csönd telepedik közénk. Zavartan nézelődök a szobában. Megszemlélem a vázát, a konyhaajtót, kibámulok az ablakon. Ő nincs zavarban, csak én ülök úgy, mint akinek éppen parázzsal égetik a fenekét. Néz, szinte lukat éget az oldalamba kíváncsi tekintetével.

- Mi a baj? Visszajött a csillámpóni? - fordulok meg.

- Mikor élesedett meg így a nyelved? – kérdezi ugyanazzal a komor ábrázattal.

- Tessék?

- Mármint… Mindig is visszabeszéltél, csak most valahogy… másabb vagy – kienged megfeszített görnyedéséből, hátradől a kanapén.

- Tudod, nincs kedvem lelkizni. Éhes és fáradt vagyok, fáj a karom. Legyen elég annyi, hogy a háború mindenkit megváltoztatott.

Fájdalom nyilall a vállamba, emlékeztet, nem vettem még be a gyógyszeremet. Szisszenés kíséretében feltápászkodok, a szobámba vonulok. Feltúrom a dobozt, nem találom a főzetet. Átkutatom a szobát, hátha letettem valahova a gyógyszeres táskámat. Hát nem. Így jártál Hermione, megérdemled.

Visszaballagok a szobába, mert a türelmetlen kínai futár megérkezett a vacsorával. Éppen ideje volt, így legalább a gyomrom nem fogja felzabálni saját magát.

Mivel a harmadik „nyitom!” – ra is szünettelenül veri az ajtót, kicsit erősebben nyitom ki az ajtót, mint kellene. A kicsi, sárga férfi keze elakad a levegőben. Nem tudom, hogy miattam kezdett –e el izzadni, vagy sem, de a két csordogáló tócsa a hóna alatt elég szemet szúró. Bátorító mosolyt villantok, felé nyújtom a pénzt. Remegő kézzel két dobozt nyújt felém, majd a pénzt a hasi-tasijába gyömöszölve elfut. Vállat vonok, becsapom az ajtót.

Malfoy érdeklődőn fordul felém. Lekuporodok a kisasztalhoz, ő is követi a példám. Elé rakom a csinos díszítésű dobozt és két evőpálcikát. Magam elé az enyémet. Figyeli, ahogy kibontom a dobozt, megfogom a pálcikákat és nekikezdek enni. Igen, ez a kaja még mindig mennyei! A gyomrom elégedett morgással reagál az első falatokra.

Oldalra pillantok. Nagyon vissza kell fognom magam, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés, ez viszont úgy hangzik, mint amikor az ételmaradékot dobnak a konyhamalacba.

Draco Malfoy szenved az evőpálcikák megfogásában, a rizs szájába helyezésével. Ez a látvány leírhatatlan. A mindig magabiztos, tökös fickó most kétségbeesett pillantásokat küld felém.

- Hozok neked egy villát – motyogom, és kimenekülök a konyhába. Amint átlépem a küszöböt, és behúzom az ajtót, kitör belőlem a röhögés. Vihogva húzom ki a villát a fiókból, kuncogva megyek vissza a nappaliba.

Malfoy sértődötten veszi el tőlem az evőeszközt. Folytatjuk az étkezést, hangtalanul. Amikor befejeztük, szó nélkül feláll, és az üres dobozomért nyúl.

- Egy Malfoy kiviszi helyettem a szemetet és a mosogatnivalót? Ráadásul önmagától? Mi jöhet még? - hűlök el.

- Vagy akár kiviheted magadnak is… – vigyorog.

- Nem, enyém lenne a megtiszteltetés, ha kivinné helyettem, Őnagysága.

Kimegy a konyhába, egyedül hagyva engem a gondolataimmal. Minek Őröljem magam itt, amikor akár ágyba is bújhatnék? Igen, jó ötlet, hátha jön álom a szememre.

Kisuhanok a férfi után a konyhába. És mit látok, Malfoy éppen a szutykos mosogatóvízben turkál. Ilyet?!

Csak szó nélkül, lazán az ajtófélfának támaszkodva állok. Rám se pillant, úgy szól hozzám.

- Ne mondj semmit – fenyeget.

- Nem állt szándékomban… - morgom.

Még egy percig nézem kócos, szőke haját, széles vállait, izmos hátát. Megrázom a fejem. Megpróbálom kirázni belőle a morbid képzelgéseket, gondolatokat. Ellököm magamat az ajtófélfától.

- Elhúzódzkodok aludni. Menj te is – hallom hangom. Megfordulok, kifelé vonulok a szobából, pihe-puha ágyamról fantáziálva.

- Hé! – szól utánam. Visszafordulok. – Jó éjszakát.

- Jó éjt – válaszolok elmosolyodva.

Tíz perccel később az ágyamban forgolódok. Egyrészt a fájdalomtól, másrészt Malfoytól. Hogy képzelhettem el félmeztelenül? Ahh… Utálom magam! Nekem barátom van!

Na tessék, Hermione, mégse alszol ma…

1. A tárgyalás

Élményekkel fűszerezett szép estét kívánok! :)

Innovációs (legalábbis nemigen olvastam még ilyen lélegzetvételű történetet…) történetformulát hoztam létre nektek. Firkálmányom sztorija szerint Draco-t „megfosztják” varázserejétől kisebb-nagyobb múltbéli bűntettek miatt. Segítőjeként Hermione-t nevezik ki. Többet nem is mondok (írok), ha érdekel, olvasd el!

Üdv.: Eny

Ui.: A látható nyomokat kérek az iromány alá. Köszönöm. :)

~A fejezetet Draco meséli~

Eljött hát ez a nap is. Idegesen mászkáltam a Mágiaügyi Minisztérium folyosóján. Vagyis, az egyik tárgyalóterem ajtaja előtt toporogtam. Felettem „pár” dementor úszkált a levegőben. Hát, ja. Amint ideértem, éreztem, hogy a maradék elszántságom és reményem tovainalt az ereimből. A hatalmas, szépen faragott tölgyfaajtó előtt két varázsló állt. Mindketten a pálcájukat szorongatták. A hosszú, sötétszürke talár és a hozzá illő, ugyane színű süveg elengedhetetlen. Gondolatban elfintorodtam. Olyan ronda ez a szín… Igazán újíthatnának. Mindegy.

Az egyik őr (akik szerintem teljesen feleslegesek, mert minimum 20 dementor úszkál felettem!) nyakigláb, barna hajú és szemű, vékony férfi volt. Úgy koncentrált, mintha valami fontos tesztet kellene kitöltenie… Pff… A másik alacsony, köpcös, kopasz. Egyedüli szőrzete a szája fölötti kis egérpiszok. Ő csak bambán bámult maga elé. Nos, igen megterhelő munkájuk van.

A hatalmas ajtó feltárult. A két balfék hozzám sietett, és nem túl finoman megragadták két karom, két oldalról. Durván belökdöstek a terembe. Belenyomtak egy régi, kopott fa székbe. Alig hogy megmozdultam volna, csuklóimat nehéz vasláncok szorították a karfához.

Felpillantottam, majd körbenéztem. Sok ismerős arcot láttam, nem feltétlenül nekem kedveseket. Mellettem a varázslótanács tagjai sorakoztak. Mögöttem ültek a tanúk, többek között Potter, aki közömbös, rideg arccal bámult rám, Granger, aki szemmel láthatóan halálosan ideges volt, és persze Weasley-patkány is itt volt. Megvető, undorodó fintort villantott, majd elfordult.

Megkondult a mágiaügyi miniszter mély, dörmögő hangja.

- Draco Malfoy, 19 éves auror gyakornok, hol tartózkodott 2007. december 26-án?

- A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában – feleltem.

- Miért nem utazott haza a szünetben? – kérdezte.

- Mert… Mert a szüleim halálfaló-konferenciára voltak hivatalosak.

- Igaz, hogy terrorban tartotta a mugliszületésűeket?

- Igen, de…

- Igaz, hogy megkínzott három mugliszületésű diákot ezen a napon? – vágott a szavamba.

- Nem egészen…

- Igaz, hogy e diákok közé tarozik Tony Parker, Tom Smith és Hermione Granger?

Hatalmasat sóhajtottam. Nem lesz könnyű menet. Főleg, ha nem hagyják végigmondani a mondataim.

- Igen - feleltem.

- Rendben. Hölgyeké az elsőbbség, szólítom a tanúk padjára Hermione Grangert.

Rápillantottam Grangerre. Láttam, ahogy remegő tagokkal felállt. A tanúk padjához sétált, leült és sóhajtott egyet.

- Miss Granger, elmesélné, mi történt azon a napon?

- Persze – felelte remegő hangon, majd egy nyelés után belefogott a történetbe. – Azon az estén vacsora után, mint mindig, lementem a könyvtárba. Visszafelé menet közben egy erős ütést éreztem a tarkómon. Nem is ütést… Biztosan egy átok volt. Megfordultam, de nem láttam senkit. Másodperceken belül elájultam. Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen. Egy kis, sötét szobában ébredtem fel egy ágyon fekve. Megpróbáltam felkelni, de a kezeim és a bokáim ki voltak kötve. Theodore Nott állt az ágyam mellett. Egy tőrt forgatott az ujjai között. Információkat akart tudni Harryről és a rendről. Én nem mondtam semmit, ezért ő szépen lassan végighúzta a pengét a jobb alkaromon. Szörnyen fájt, sikítozni kezdtem. Ez, azt hiszem, háromszor ismétlődött meg. Ekkor Malfoyt láttam meg az egyik sarokból felénk lépkedve. Leintette Nottot, aki engedelmeskedve kiment a szobából. Draco Malfoy lekötötte a csomókat a végtagjaimról, és a kezembe nyomott egy „fájdalomcsillapító főzet” feliratú fiolát. Bekötötte az erősen vérző kezemet. Amikor végzett azt mondta, hogy menjek el. De én le voltam fagyva a döbbenettől. Ő rám kiáltott, hogy menjek már. És én elmentem…

Szavait pár másodperces csönd fogadta. Granger szája széle remegett, könnyek szöktek a szemébe. Mielőtt elbőgte volna magát, megszólalt miniszter úr.

- Köszönjük, Miss Granger. Szólítom a tanúk padjára Tony Parkert.

Parker hugrabugos, (természetesen) sárvérű fiú volt. Ha jól emlékszem epedeztek érte a lányok, évfolyam első volt. Helyesbítek, évfolyam második… Granger után. Mostanra már annyira nem népszerű, egy baleset után „kicsit” összeroncsolódott az arcberendezése. Ő is hasonló dolgokat mondott, mint az előtte szóló, annyi különbséggel, hogy Nott őt nem kihallgatás céljából kínozta, hanem csak mókából.

Ezután következett Smith. Ő mardekáros volt, egyel alattunk járt. Sárvérű, idegesítő okostojás, aki mindenkit kioktatott. Elég ennyit mondanom. Ő „csak” összebalhézott Nottal. Úgyszólván ártatlan volt… Mint a többiek is… De ő más volt. Gyűlölt engem. Nem tudom miért (mondjuk lehetett rá bőven oka). Ő ellenem szavazott. Azt vallotta, hogy én nem akadályoztam meg a kínzását. Igazából csak elájult, mikor kiküldtem a tohonyát.

- Renben, köszönjük Mr. Smith. fáradjon a helyére – mondta a mágiaügyi miniszter. - A varázslótanács meghozta a döntést?

A varázslótanács elnöke aprót biccentett. Egy darab pergament szorongatott. Felállt, majd mély, határozott hangon megszólalt:

- Draco Malfoy a Parker-Smith-Granger ügyben kínzásban… Nem bűnös.

Már éppen felsóhajtottam volna, amikor folytatta:

- Bűnrészességben… Bűnös – mondta, majd, mint egy jóllakott tízéves, vigyorral a pofáján lehuppant a helyére. Kék szeméből, amit a pillanatban fixált rám, csöpögött a megelégedés.

- Draco Malfoy, a büntetése az, hogy egy évig korlátozva lesz a varázsereje. Muglik között fog élni, nem használhatja varázserejét, és kijelölünk maga mellé egy segítőt.

Ez… rettentően meglepődtem. Mi ez a baromság?! Rajtam akarják kipróbálni az új „neveljük meg azt, aki bántotta a sárvérűeket” kampány büntetéseit?! Ez felháborító! Merlin verje azt, aki ekkora hülyeséget tudott kitalálni... Még tovább is folytathattam volna a mentál-dühöngést, és a leesett állam keresgélését, de megszakított a miniszter szörnyen idegesítő hangja.

- Segítőjeként kijelöljük… Hermione Grangert.

Szavai mintha felpofoztak volna. Ezzel a kis… Okoskodó, idegesítő kis csitrivel (tudtam volna rosszabb jelzőkkel is illetni, de azokat nem tűri a nyomdafesték) kell együtt élnem egy évig?! Nem… Ez csak egy álom lehet. Egy rémálom. Csipkedtem magam. Csipkedtem volna magam, ha már eloldozták volna a kezeimet! Sőt, még fel is pofoztam volna magam. De, sajnos ez nem egy álom. Ez nagyon is a valóság.

- Köszönöm, hogy megjelentek. Mindenki távozhat.

Nos, igen. Amint lehetett felpattantam. Úgy éreztem magam, mint egy felbőszült bika, amikor kicsörtettem a folyosóra, és megláttam Smitht a folyosón. Ez a… Minden miatta van. Legszívesebben ragyákat és keléseket növesztettem volna a szépfiús kis pofikájára (tudom, kicsit gyerekesen hangzik), de türtőztetni kellett magam.  Nem akartam még nagyobb bajba keveredni. Inkább megkeresem Grangert…

Hú, az is volt egy idő, míg megtaláltam. Majd’ negyed órát bolyongtam az előtérben, amikor észrevettem, hogy velem szembe fut.

- Minek futsz? Tán’ sietsz valahova? – vetettem oda gúnyos hangon neki.

- Nem futottam, csak gyorsan sétáltam. Gyere, menjünk. Itt a kulcs és a cím a lakáshoz – lebegtette meg a szemem előtt a kis zöld zacskóját - mindent megbeszélünk, megvitatunk, ha odaértünk. Mondta, majd elkezdett futni, bocsánat gyorsan sétálni előttem. Megfordult, és megragadta a karom, amikor a hoppanálási ponthoz érkeztünk. Megálltunk egymás mellett, ő elmorogta a címet, majd éreztem az ismerős rántást a hasam tájékán.

Egy kis kertes ház elé toppantunk. A teljesen egyszerű, fehér falakon pici ablakok, az ablakok alatt piros muskátlik sorakoztak. A fakó falakhoz élénkvörös tetőcserép párosult. Előtte kis kert, zöld fű, sok színes virág. Sablonos. Igen, ez a legjobb szó rá.

Granger elillant mellőlem. Az ajtó előtt szobrozott, pálcájával hadonászott. Gondolom, a védővarázslatot próbálta feloldani. Egy halvány villanás, majd robogott is az ajtó felé. Komolyan, hova sietett?

Pici kulcsot tuszkolt a zárba, ami kattant egyet és már be is libbent a házba. Én komótosan, zsebre vágott kézzel baktattam mögötte.

- Nem tudnád egy kicsit szedni a lábad? – villantott rám egy nyájas mosolyt.

- Nem tudnál kevesebbet morogni? – kérdeztem vissza. – Amúgy is, hova sietünk?

- Dolgoznom kell délután – morogta.

Kicsi nappaliban találtam magam. Semmi extra: Egy kanapé, két fotel, egy kis asztal, két vitrin (az egyikben flaskák, a másikban poharak porosodtak), és egy televízió, mint később kiderült.

- Jó, én most elmegyek – állt meg mellettem a nagy rohanás közepette. – Kilencre érek vissza, addig a fontos dolgaid legyenek itt. Ja, és válassz szobát, nekem mindegy hol alszok.

- Tudod, most legjobban egy kiképzőparancsnokra hajazol legjobban – vicsorogtam.

- Ha-ha, kösz a jó poént, bearanyozta a napomat – felelte flegmán, majd eltűnt az ajtó mögött.

Letelepedtem a kanapéra egy pohár Lángnyelv Wiskey társaságában. Nem siettem, pár percig elmélázva bámultam az aranyló folyadékot a pohárban. Milyen könnyű az alkoholnak! Lefőzik, érlelődik egy díszes üvegben, majd az ember által csak úgy elvész. Elfintorodok a gondolaton, hogy a wiskey életét könnyebbnek ítélem a sajátomnál.

Tényleg, azt se tudom, hogy Granger mit dolgozik. Alig tudok róla valamit, sőt! Semmit se tudok róla. És most egy légkörben kell vele tartózkodnom… Meddig is? Egy év? Hát, ennyi idő alatt sok dolog változhat. Lehet, hogy újra és újra ki fogja hozni belőlem a legrosszabbat, lehet, hogy nem. Ki tudja még…

Bemutatkozás

Élményekkel fűszerezett szép reggelt/napot/estét kívánok!

Enikő vagyok, azért hoztam létre ezt a blogot hogy megoszthassam Veletek a története(i)met. Namármost, ha már itt vagyok, egy kicsit beszélek magamról.
Imádok festeni, rajzolni, és persze írni is. (A későbbiekben valószínűleg a rajzaimat fogjátok látni. :)) Mindig vidámnak és mosolygósnak jellemezném magam, ruhatáram talán ezért néz ki úgy mint egy szivárvány. :D
Első történetem egy Harry Potter fanfiction, egy Hermione+Draco párosítású firkálmány, de, természetesen, tervezek még egyéb történeteket is írni.
Mit mondhatnék még? Elsőre talán elég ennyi, majd szép lassan elszórogatok információkat magamról.
ET